Hi, what's your name? Where are you from?... It was nice to meet you!
Akármilyen távolinak is tűnik már, ugorjunk vissza egy kicsit augusztusba. Azért érkeztem már ekkor, hogy ha szerencsém lesz, helyszíni regisztrációval részt tudjak venni az introduction weeken. Ez egy pár napos szervezett ismerkedést jelent programokkal, bulikkal az erasmusos cserediákoknak. A biztos helyek már a jelentkezési határidő - és ezzel együtt persze az én tervezett regisztrációm - előtt beteltek, úgyhogy két lehetséges forgatókönyv állt előttem: rögtön belevetem magam a dolgok közepébe, és az érkezésem másnapján már egész napos programjaim lesznek, vagy belecsöppenek az ismeretlenbe, és az első két hétben szinte teljesen magamra leszek utalva.
Akármennyire is nem teljesen stresszmentesek nekem (talán másnak sem) az ilyen kötelező, össznépi ismerkedések, természetesen az első opciót részesítettem előnyben. Szerencsére időben odaértem a helyszínre, jól helyezkedtem, udvariasan (de tényleg) kikönyököltem magamnak az utat a sorszámig, és végül simán bejutottam. Közben pedig barátkoztam annyira, hogy az első pár perc után már nem éreztem magam teljesen elveszve és egyedül sorbanállás és várakozás közben.
Összesen 900-an vettünk részt a programokon, ami pont olyan sok, mint amilyennek hangzik. Nyilván esélyem sem volt mindenkit - sőt, a tömeg töredékét sem - megismerni (értsd: mondjuk két mondatnál többet váltani), de igyekeztem felszínre csalogatni a nyitott és érdeklődő énemet, és minél több beszélgetésben részt venni, vagy akár kezdeményezni is. Elsőre úgy tűnt, hogy a legtöbb ember már ismer valakit korábbról, de ez persze nem volt így. Mindenkinek hasonlóan új volt a helyzet, ami az esetek többségében tényleg megkönnyítette a közeledést.
Kisebb, 20-30 fős csoportokba voltunk beosztva, és bár volt, akit az első nap után többet nem is láttam, és olyan is, aki csak az esemény felénél csatlakozott hozzánk, a kevésbé alap, felszínes csevejek ebben a pár napban ehhez a csoporthoz kötődtek. A beosztás egyébként teljesen random volt, a legkülönbözőbb karokról és szakokról (sőt, másik egyetemről is) találkoztam emberekkel.
A nagy tömegben elég hamar kiderült, hogy meglepően sok amerikai, és rengeteg, de tényleg rengeteg spanyol van. A spanyolok ráadásul, ha eredetileg egyedül is jöttek, nagyon hamar megtalálták egymást, és két másodpercen belül igazi kommunákat alkottak. Második napra már külön spanyol asztal volt a közös vacsoránál... Ez az összetartás csak akkor volt kicsit zavaró, amikor valaki más (kívülálló) is bekerült közéjük, és hallgathatta, ahogy spanyolul vitatják meg körülötte az élet nagy kérdéseit. Egyébként viszont vicces jelenség, hogy azóta is ránézésre- és hallásra, jó messziről meg lehet mondani, ha spanyolok vannak a közelben. Az első napi sorbanállós "barátnőmet" is így vesztettem el, hamar elragadták a honfitársai...
Így viszont még könnyebb volt újra és újra belevetnem magam az ismerkedésbe, és egy napon belül ötven(ezer)szer bemutatkozni, betűzni a nevemet, visszakérdezni, aztán vagy már az első pillanatban elfelejteni a másik nevét, vagy adni neki egy esélyt, hogy valahogy megragadjon bennem - vagy legalább az, hogy honnan jött.
Magyarországgal kapcsolatban két általános első reakciót lehet elkülöníteni: nagyon sokak utazós bakancslistáján rajta van, vagy éppen pont mostanában jártak Budapesten (és persze imádták), a másik véglet (illetve felmerülő téma/kérdés) pedig a nyelvvel volt kapcsolatos. Nem mindenki biztos benne, hogy milyen nyelvet is beszélünk, van-e egyáltalán saját nyelvünk, és ha igen, az melyik környező országéra hasonlít. Minden alkalommal hálás téma volt elmesélni, hogy nem, a magyar nyelv nem hasonlít az oroszra, és a románt sem értjük meg (ja, és latin betűket használunk).
Tartottunk rövidke svéd-magyar nyelvleckét, amelynek során találtunk pár hasonló egyedi hangzót (az egész apropója a holland alapok nyelvóra volt, mi más), egy cseh sráccal pedig az hozott minket össze, hogy mindketten ismerjük a korrupció jelenségét. Cseréltünk dél-koreai - magyar recepteket (na jó, Google képek segítségével próbáltuk elmagyarázni egymásnak, hogy mégis mit eszik szívesen a másik nép), megvitattuk az észak-európaitól eltérő szinkronizálási szokásokat (nemcsak hogy nem vetítenek szinkronizált filmeket, az egész gyakorlat ismeretlen nekik, sőt, kicsit nacionalistának is tartják). És a dél-koreai és egy német srác között ülve annak a beszélgetésnek is részese lehettem, amiben az eltérő nőideálokat (ázsiai vagy nyugati, kinek mi?) vitatták meg. Következő héten, egy másik alkalommal megismertem a norvég érettségizők bulizási szokásait (ha igaz a történet, elég intenzív szervezett bulifolyamot kell túlélniük az érettségi mellett), és a katalánok öntudatába is bepillantást nyerhettem (ami azóta lett igazán aktuális).
A nemzetközi ismerkedésen kívül a programok persze úgy voltak megszervezve, hogy a holland kultúrából is kapjunk egy kis szeletet, megtudjuk, hogy milyen sztereotípiák léteznek, és vajon mennyiben igazak ezek. De erről majd talán egy (vagy több) másik alkalommal...
Akármennyire is nem teljesen stresszmentesek nekem (talán másnak sem) az ilyen kötelező, össznépi ismerkedések, természetesen az első opciót részesítettem előnyben. Szerencsére időben odaértem a helyszínre, jól helyezkedtem, udvariasan (de tényleg) kikönyököltem magamnak az utat a sorszámig, és végül simán bejutottam. Közben pedig barátkoztam annyira, hogy az első pár perc után már nem éreztem magam teljesen elveszve és egyedül sorbanállás és várakozás közben.
Összesen 900-an vettünk részt a programokon, ami pont olyan sok, mint amilyennek hangzik. Nyilván esélyem sem volt mindenkit - sőt, a tömeg töredékét sem - megismerni (értsd: mondjuk két mondatnál többet váltani), de igyekeztem felszínre csalogatni a nyitott és érdeklődő énemet, és minél több beszélgetésben részt venni, vagy akár kezdeményezni is. Elsőre úgy tűnt, hogy a legtöbb ember már ismer valakit korábbról, de ez persze nem volt így. Mindenkinek hasonlóan új volt a helyzet, ami az esetek többségében tényleg megkönnyítette a közeledést.
Kisebb, 20-30 fős csoportokba voltunk beosztva, és bár volt, akit az első nap után többet nem is láttam, és olyan is, aki csak az esemény felénél csatlakozott hozzánk, a kevésbé alap, felszínes csevejek ebben a pár napban ehhez a csoporthoz kötődtek. A beosztás egyébként teljesen random volt, a legkülönbözőbb karokról és szakokról (sőt, másik egyetemről is) találkoztam emberekkel.
A nagy tömegben elég hamar kiderült, hogy meglepően sok amerikai, és rengeteg, de tényleg rengeteg spanyol van. A spanyolok ráadásul, ha eredetileg egyedül is jöttek, nagyon hamar megtalálták egymást, és két másodpercen belül igazi kommunákat alkottak. Második napra már külön spanyol asztal volt a közös vacsoránál... Ez az összetartás csak akkor volt kicsit zavaró, amikor valaki más (kívülálló) is bekerült közéjük, és hallgathatta, ahogy spanyolul vitatják meg körülötte az élet nagy kérdéseit. Egyébként viszont vicces jelenség, hogy azóta is ránézésre- és hallásra, jó messziről meg lehet mondani, ha spanyolok vannak a közelben. Az első napi sorbanállós "barátnőmet" is így vesztettem el, hamar elragadták a honfitársai...
Így viszont még könnyebb volt újra és újra belevetnem magam az ismerkedésbe, és egy napon belül ötven(ezer)szer bemutatkozni, betűzni a nevemet, visszakérdezni, aztán vagy már az első pillanatban elfelejteni a másik nevét, vagy adni neki egy esélyt, hogy valahogy megragadjon bennem - vagy legalább az, hogy honnan jött.
Magyarországgal kapcsolatban két általános első reakciót lehet elkülöníteni: nagyon sokak utazós bakancslistáján rajta van, vagy éppen pont mostanában jártak Budapesten (és persze imádták), a másik véglet (illetve felmerülő téma/kérdés) pedig a nyelvvel volt kapcsolatos. Nem mindenki biztos benne, hogy milyen nyelvet is beszélünk, van-e egyáltalán saját nyelvünk, és ha igen, az melyik környező országéra hasonlít. Minden alkalommal hálás téma volt elmesélni, hogy nem, a magyar nyelv nem hasonlít az oroszra, és a románt sem értjük meg (ja, és latin betűket használunk).
Tartottunk rövidke svéd-magyar nyelvleckét, amelynek során találtunk pár hasonló egyedi hangzót (az egész apropója a holland alapok nyelvóra volt, mi más), egy cseh sráccal pedig az hozott minket össze, hogy mindketten ismerjük a korrupció jelenségét. Cseréltünk dél-koreai - magyar recepteket (na jó, Google képek segítségével próbáltuk elmagyarázni egymásnak, hogy mégis mit eszik szívesen a másik nép), megvitattuk az észak-európaitól eltérő szinkronizálási szokásokat (nemcsak hogy nem vetítenek szinkronizált filmeket, az egész gyakorlat ismeretlen nekik, sőt, kicsit nacionalistának is tartják). És a dél-koreai és egy német srác között ülve annak a beszélgetésnek is részese lehettem, amiben az eltérő nőideálokat (ázsiai vagy nyugati, kinek mi?) vitatták meg. Következő héten, egy másik alkalommal megismertem a norvég érettségizők bulizási szokásait (ha igaz a történet, elég intenzív szervezett bulifolyamot kell túlélniük az érettségi mellett), és a katalánok öntudatába is bepillantást nyerhettem (ami azóta lett igazán aktuális).
Egyre kiváncsibban olvasom....
VálaszTörlés