Bori kalandjai, avagy Amsterdam adventures

Ha azt mondom, Amszterdam, az első (vagy második, egyénfüggő) dolog, ami mindenkinek eszébe jut, az a biciklis közlekedés. Bár a hivatalos adatok szerint csak a lakosság kb. 30%-a biciklizik rendszeresen, pl. napi szinten munkába, az utakat elnézve tényleg olyan, mintha mindenki így közlekedne: az egészen kicsi gyerekeket is beültetik a szülők maguk elé, egy szélvédő takarásába, (ha pedig egyszerre többet kell szállítani, akkor egy külön kocsiba a bicikli elé) és a nyugdíjasok is bármikor lehagynak nemcsak engem, hanem akár kicsit gyakorlottabb egyéneket is. Nos, én ahogy mindig elmondom, soha nem bicikliztem - az nem számít, hogy tavaly véletlenül megkerültem a Balatont, és az is egészen más volt, amikor öt másik embert követtem Koppenhágában egy nap erejéig. De városban ezenkívül tényleg soha. Idén nyáron még Nagyatád cityben is elbizonytalanodtam, hogy rá merjek-e ülni a biciklire, de végül az út végén felderengő hátmasszázs lehetősége meggyőzött, hogy bevállaljam azt a nem eg

Akármilyen távolinak is tűnik már, ugorjunk vissza egy kicsit augusztusba. Azért érkeztem már ekkor, hogy ha szerencsém lesz, helyszíni regisztrációval részt tudjak venni az introduction weeken. Ez egy pár napos szervezett ismerkedést jelent programokkal, bulikkal az erasmusos cserediákoknak. A biztos helyek már a jelentkezési határidő - és ezzel együtt persze az én tervezett regisztrációm - előtt beteltek, úgyhogy két lehetséges forgatókönyv állt előttem: rögtön belevetem magam a dolgok közepébe, és az érkezésem másnapján már egész napos programjaim lesznek, vagy belecsöppenek az ismeretlenbe, és az első két hétben szinte teljesen magamra leszek utalva. Akármennyire is nem teljesen stresszmentesek nekem (talán másnak sem) az ilyen kötelező, össznépi ismerkedések, természetesen az első opciót részesítettem előnyben. Szerencsére időben odaértem a helyszínre, jól helyezkedtem, udvariasan (de tényleg) kikönyököltem magamnak az utat a sorszámig, és végül simán bejutottam. Közben pe